Emlékkép

Anyám, drága jó anyám, erős asszony volt. Még engem is képes volt megfegyelmezni. Vele nem volt apelláta, amit mondott; úgy volt. Más kor, más viszonyok voltak, kemények, mégis gyakran hiányoznak. Ezekre, a szüleimmel töltött közös múltra emlékeztet ágynak dőlésem: anyám egy járókerettel szambázott át a szobán. imbolygását a keret alig fékezte. Szemében ott volt a fájdalom, a fáradtság és az eltökéltség. Neki meg kellett csinálnia… Nem tűrte, ha kiszolgálták. Most én dőltem ágynak, lumbális fájdalmakkal. Egy jelentéktelen rossz mozdulat váltotta ki, meg az hogy nem kapom meg időben a hitelt. A mozdulat, és a feszültség. Leállásra késztet e, ha nem kapom meg időben a bekalkulált hitelt. Már áprilisra ki kellett volna írni a pályázatot, az alternatív energia használatára, és már mindjárt június van. Ezen idegeskedtem, mikor bekattant a derekam. Megállásra kényszerített akkor, mikor az építkezés legérdekesebb részei következnek. Olyan pillanatok, mikor tényleg szükség lenne rám. Hová kerüljenek a konnektorok, vagy merre nyíljanak az ajtók. Mindezt most egy belvárosi lakásból követhetem figyelemmel. A kivitelezőt kértem meg, aki minden nap kijár az építkezésre, hogy a szomszédból, a nővéremtől, hozza be a járókeretet, ha megvan még, ott láttam a padlásukon. Milyennek láthat most a fiam? Milyen furcsa ötvözete ez, múltnak jövőnek, elmúlásnak. Ezen elmélkedek, és már nagyon szeretnék meggyógyulni. Addig, én is a kp.hu oldalról tájékozódok. Árpi, felteszi az új képeket, én meg megnézem. Csodálatos technika, de én az eredetire vágyok. Hamarosan egy tapaszt kapok, állítólag csodákra képes. Egy öreg hokis barátom ajánlotta, ők pedig mindenkinél jobban tudják, hogy ilyenkor mit kell tenni.